Szülés apa-szemmel

A következő történetet mindenkinek ajánlom figyelmébe, leendő anyukáknak és apukáknak egyaránt. Egy apuka szívet melengető írásából kiderül, hogy bizony a férfi nemet is mélyen érinti az esemény, és ők is kiveszik a részüket, amennyire ez lehetséges.

Johanna születése – apa szemével

Talán mindenki kíváncsi arra, hogy kislányunk születése, édesanyjának szülés előtti pillanatai, órái, illetve maga az „együtt szülés” az én, azaz az apa szemszögéből milyen is lehetett. Ezt megpróbálom kicsit visszaadni, feleleveníteni, hiszen az én emlékeimből nem tudtak az események, képek, érzések kitörlődni, mivel a fájdalmakat nem én, hanem kedvesem élte át, s úgy mondják, maga az agy kitörli, megszépíti a fájdalmasan megélt dolgokat, legyen az szerelmi csalódás, fizikai kín, vagy egy fájdalmaktól terhes világra segítés.

Tényleg igaza lehet annak, aki azt mondja, hogy a nem várt dolgok csőstől jönnek. Nem volt elég, hogy kedves és szakmájában elismert sógorom késve és egymaga próbálta az általunk megálmodott csempével és járólappal beburkolni a konyhánkat, bizony, vasárnapra már egy új baljós jel kezdett felbukkanni a látóhatáron. Ez szeretett feleségem reggeli kijelentése nyomán kezdett alakot ölteni, mikor közölte, hogy: „Azt hiszem, elfolyt a magzatvíz”.

Na, ekkor kezdett bennem dolgozni az adrenalin. Szinte katonásan, hogy is máshogy (hisz’ katona volnék) elkezdtem bepakolni az összekészített táskákat az autóba, majd párommal nagy levegőt véve, autóba be és irány a kórház. Útközben szabályt sértve pár rövid telefon a családnak, majd izgatottan felérkeztünk a szülészetre. Kiderült, hogy csak az a bizonyos dugó távozott, kicsi hasgörcs asszisztálása mellett enyhén megnyugodva hagytuk el az osztályt, megállapítva, hogy még nincs itt az idő.

Azért a kisördögöknek hála, már úgy döntöttünk, hogy nem megyünk vissza kicsiny falunkba, hanem a nap hátralévő részét már szüleim győri lakásán töltjük, csak addig ugrunk haza, míg pár váltás ruhát illetve a közben elkészülő sógort magunkhoz nem vesszük. Délután aztán megjöttek a várva várt fájások, Juditkám el is kezdett lassan „körözni” az udvaron. Szabályos, húsz percesek voltak.

Este hat körül értünk szüleimhez, ahol már vacsora, és vetett ágy várt minket, bár mint később kiderült, hiába. Párom már csak csipegetett az ételből, s mivel a fájások is sűrűsödtek, visszavonultunk a szobánkba. Esténk azzal telt, hogy mértük az időközöket és kezdtünk ráébredni, hogy lassan közeledik… a várva várt esemény. Hazudnék, ha nem lett volna bennem félsz, de alóla mindig újra és újra kikukucskált a kíváncsiság és barátja, a türelmetlenség, hogy végre megláthassuk közös életünk még közösebb gyümölcsét.

Hajnal felé járt az idő, mikor két fájás között elszundikálva, majd felébredve kedvesem úgy döntött, hogy menjünk. Talán 2 óra lehetett. Összeszedtük a holmijainkat és elköszönve szüleimtől a néptelen sötét és hűvös utcákat szelve elautóztunk a kórházig. Az aulában kicsit inunkba szállt a bátorság, így nem csengettünk be a szülészetre, hanem leültünk az előcsarnokban, majd egy sétát is tettünk a kórház udvarán, ahol én majdnem megfagytam, mert rövidnadrágot vettem fel és ez egy pár fokos áprilisi éjszakában édeskevésnek bizonyult.

Legnagyobb meglepetésünkre egy másik kismama is ekkor érkezett, férjével és édesanyjával. Mi pedig nagy hősiesen magunk elé engedtük őket és ismét letelepedtünk az előtérben. Juditomnak ekkorra már rendes kis ötpercesei voltak. Percek múlva aztán egy szülésznő jött ki hozzánk, hogy elkísérjen minket a vizsgálóba és a felvételi papírokat kitöltse. Háát…nem lettünk tőle elragadtatva. Hajnalkirálynőt játszott az osztályon, maximálisan kiélvezve a mellette ügyelő kis nővérke minden csodálatát és keze alá dolgozását. Én persze a folyosón maradtam, míg tartott ez a procedúra, no meg a vizsgálatok.

Aztán egyszer csak megjelent asszonykám, kórházi hálóingben, két fájás közt, meg-megállva. Kezdetét vette a Folyosóséta 2007 szupermaraton. A reggel már beköszöntött fényével az ablakon, mikor eljutottunk addig, hogy a műszakváltás hatására barátságosabb arcok jelentek meg a környezetünkben. A szülésznők jobban odafigyeltek Juditra, én is beöltözhettem örökzöldbe és végre az orvosunk is megérkezett. Megint kint ragadtam a folyosón, míg egy burokrepesztéssel közelebb vitt minket a dokink a végkifejlethez. Hozzáteszem, mindig is jó véleménnyel voltam róla, jó fejnek tartottam, talán azért, mert hiányzott belőle a paraszolvenciától „elszállt” orvosok beképzeltsége, önteltsége és megközelíthetetlensége. S ami nem utolsó, keményen edz, ahogy hallom, egy-két maraton meg sem kottyan neki és a bicepsze miatt sem kell szégyenkeznie…de ennek még jelentősége lesz történetünkben.

Kedvesem átesett bizonyos kötelező beavatkozásokon, majd birtokunkba vettük az egyik apás-szülős vajúdó és szülőszobát. Volt ott labda, kötél, bordásfal, szülőszék, mini hifi… de nekünk a labda vált be. Kezdetét vette a fájdalmakkal teli délelőtt. Juditkám rátelepedett a labdára, én meg mögé helyezkedtem egy székre. Átöleltem hátulról, ő hol belém, hol az ágy merevítőjébe kapaszkodott és így, görcsökkel, teli összeolvadásban vártuk, hogy párom oly mértékben táguljon a fájások hatására, ami bizakodásra adhat okot, s ami meghozza közénk méhének oly rég várt gyümölcsét.

Bodai doki bácsi persze félóránként ránk nézett, vizsgált, majd sietett vissza a rendelésére. Ez, figyelembe véve a szülészet és a rendelés közötti szintkülönbséget, nem kis teljesítmény lehetett.

Persze az éjszaka velünk együtt érkező pár a mellettünk fekvő szülőszobát kapta, s mivel a helység nem épp egy hangstúdió szigeteltségével büszkélkedett, így 10 óra magasságában joggal mondhatom, mi is részesei lettünk az ő kis örökösük világra jöttének.

Szegény kincsemet borzasztóan sajnáltam. Ahogy az egyre gyakrabban rátörő fájások hatására ívbe feszült testét tartottam, ahogy emberfeletti erővel szorította támaszként szolgáló karjaimat, ahogy fújtatva, levegőért kapkodva próbálta már szinte csak átvészelni ezt a folyamatot… szóval ekkor éreztem meg azt, hogy mennyivel több ő nálam. Mennyivel önfeláldozóbb, kitartóbb, eltökéltebb, büszkébb és mennyivel jobban viseli a rá törő fájdalmakat, kínokat, mint egy férfi. Ott, akkor bevallottam magamnak, hogy ezt, én biztosan nem tudnám végigcsinálni. Holtbiztosan.

Így aztán csak suttogtam a fülébe, hogy mennyire büszke vagyok rá, meg mennyire szeretem és hogy ő mennyire csodálatos teremtés. Titkon reméltem, hogy már nem tart sokáig, mert féltettem őt, féltem, hogy baja esik, hogy az erőlködéstől elpattan egy ér a fejében, hogy elájul, hogy kómába esik, hogy ….hogy baja esik. Féltettem. Mindennél, mindenkinél jobban. Közben viszont ŐRÜLTEN BÜSZKE VOLTAM RÁ!

11 óra után a szokásos tágulási vizsgálatkor doktorunk jó hírt közölt velünk. Már 75%-nál tartunk! Ez nagyon tetszett, mert így sokkal jobb volt számon tartanunk, hogy hol is tartunk valójában. Főleg, hogy megtudtam, az orvosi gyakorlatban az egy ujjnyi az nem 1, hanem 2 cm-t jelent. Délben már elértük a 95%-ot, ráadásul Éva, szülésznőnk kérdésemre, hogy délután 2 órára megleszünk-e, azt felelte: Ez a baba meglesz egy órán belül. Műszak végén már az osztályon szeretném látni!

Közben doktorunk közölte, hogy már beöltözve látjuk viszont legközelebb, ami úgy is lett. Meg is lepődtem, mert nyoma sem volt rajta az addigi, rendeléseken megszokott könnyedségnek, mosolygósságnak. Leginkább a parancsnokomra emlékeztetett a reggeli eligazításokon. Csak határozottságot, szakmai profizmust és gördülékeny tettrekészséget láttam rajta. No meg a zöld ing alól kivillanó 50-es bicepszeket.

Miközben Juditkámat felsegítettük a szülőágyra, reméltem, hogy már nem kell sokat szenvednie. A team készen állt. Doki, szülésznő, csecsemős védőnő, ápolónő… no meg én az ágy oldalánál, előttem drága feleségem. Fél 1 …és elkezdődtek az utolsó tolófájások. Juditkám pedig hősiesen megmarkolva, levegőt benntartva nyomott, jó nagyokat, mikor kellett. Fantasztikus volt látni az erejét. Pár nyomás után már orvos szülésznő halkan meg is jegyezte, hogy átjött a kis feje a medencén.

Gondoltam akkor ez már a finis. Bodai doki ekkor velem szemben felült Judit ágyára és tenyerét párom hasára téve erőteljes nyomással támogatta kedvesem erőfeszítéseit. Itt jöttem rá, miért fontos, hogy egy szülészorvos jó kondiban legyen. Aztán pár tolás… és ki is csusszant Hancsika. 12:48-at mutatott az óra. Két szép, vastag hurok a nyaka körül, de kint volt. Igaz, nem sírt, csak nyöszörgött, de gyorsan kezelésbe vették. Megtisztították a légútjait, majd apa, azaz én, nagy büszkén elnyesegettem a köldökzsinórt.

Kicsi lányunkat épp csak megmutatták anyukájának, aztán el is vitték s mi picit meg is ijedtünk. Doktor bácsi viszont megnyugtatott: Jól van Johanna, szétszedi a szülőszobát! Míg ő a szülésznőnk nekikészült a méhlepénynek, nekem szóltak is, hogy mehetek a kicsiért. Elvezettek egy szobába, ahol egy melegítő lámpa alatt ott feküdt lemosdatva, felöltöztetve picuri kis Hancsika. Ekkor kezdtem nyelni a könnyeim. Szinte remegve közelítettem meg, a hangom el-elcsuklott. Szia kincsem. Sziamia. Istenkém, hát itt van apa! Itt van apa! Igen…

A nővérke kedvesen feltartotta, hogy lefotózhassam, majd a kezembe adta, hogy vihetem. Elindultunk visszafelé, de én ekkor már a könnyeimtől szinte semmit sem láttam, s azon imádkoztam nehogy elkeveredjek, vagy nehogy elejtsem ezt a kis életkét. Így hát szó szerint pipilépésben botorkáltam végig a folyosókon. Mindkét kezem foglalt lévén a szememet meg sem tudtam törölni, így merő könny és szipogás kísérte megérkezésemet Juditkámhoz, akit közben már „altájilag” plasztikázott az orvosunk. Na, ez volt ám az igazi kínok kínja szegénykém számára. Mint később elmesélte a varrás fájt neki a legjobban. De megérte. S ami a legfontosabb, a vajúdás alatt is azt válaszolta nekem: Ezt megismételjük, lesz kistestvérke!

Eljött aztán a pillanat, hogy hármasban maradtunk, igaz csak pár órára. Úgy eltelt ez a két óra, hogy észre sem vettük. Csak néztük Hancsikát és gyönyörködtünk benne. Talán ekkor éreztem először azt is, hogy előző este óta nem ittam, nem ettem és hogy halálos fáradtság telepedik rám. De még kivártam, hogy Juditkámat és a pici lányunkat áttolják a szobájukba, csak miután berendezkedtünk, akkor vettem tőlük fájdalmas búcsút.

Hogy hogyan vezettem haza a szüleimhez, az egy picit homályos, rémlik hogy lépésben. Mielőtt ágyba dőltem volna, még megtalált vagy 20 üzenet és több kedves telefonhívás.., de végül győzött álommanó és én azzal a tudattal zuhantam az álmok nélküli mélyalvásba, hogy már én is APA VAGYOK!